Akik semmivé tették a hűhót

A Miskolci Nemzeti Színház „Örökbefogadjuk Shakespeare-t!” sorozatában került sor Hernádi Yván és Lates Tamás Csak Semmi Hűhó című kiállítására.

A kiállítást Johanna Liebling, a mugellói Università Valentino Rossi művészettörténész professzora nyitotta meg a Nagyszínház I. emeleti „fehértermében” a következő szavakkal:

„Tisztelt Hölgyek, Urak!

Engedjék meg, hogy bemutatkozzam: Johanna Liebling, a muggelói Valentino Rossi Művészeti Egyetem művészettörténésze vagyok, és engem ért a megtisztelő felkérés az alkotók részéről, hogy a kiállítást megnyissam.

Méltatni jöttem e két nagyszerű művészt, kik kedvesek, tehetségesek – olykor ennél is többek.

Csak semmi hűhó. Csak hűhó. Leginkább semmi.

Lehet arról vitatkozni, hogy az urak szimpla semmirekellők, vagy az ébredés pillanatában semmire kelők.

Élmény számomra olyan alkotókkal találkozni, alkotásaikat elemezni, akik kibontakoztatták a bennük rejlő teljes potenciált, és láthatóvá tették azt. Íme itt van Önök előtt művészeink minden képessége, kreativitása, mely a semmiben ölt testet.

A hűhók a falakon ragadtak, nevetségessé válva, önnön megkeseredett drámájukba keretezve. A semmi pedig vígjátékká alakítja történetünket, vagy talán inkább egyszerűen nagyszerű játékká.

Kérem, ízlelgessék a semmi jelentését. Itt, a semmi terében jelennek meg azok az önmagunk által generált képek, melyek aztán létrehozzák azt a sok hűhót, hogy életünket izgalmasnak, fontosnak próbáljuk feltüntetni.

Gyanítom, hogy az itt megjelent művészetpártolók életében is megjelent már a fent említett hűhó, és próbálta életüket vélt és sosem valós sérelmekkel drámává alakítani, s közben érezték azt, hogy az egész cirkusz mögött csak öröm létezhet. Ezért arra kérném önöket, hogy írják a keretbe saját hűhójukat. Örökítsék meg a pillanatot, és egy napra tegyék ki Facebook, Twitter vagy akármilyen oldalukra.

Bemutathatnám a kiállító művészek életútját, de jobb, ha arról nem tudunk semmit. Hiszen van úgy, hogy ami itt tetsző, kisétálva innen már visszatetsző, s ha nem tudunk semmit, az jelenthet bármit. Akikről most beszélek, két, semmit imitáló képzelgő, kik épp most tették semmivé a hűhót. Hogy miért? Csak. Mert az csak hűhó, de leginkább semmi.

A kiállításról is az gondolnám elsőre, hogy valami. És látjuk, valóban – valami történt itt, a semmi terében. Itt vagyunk MI. Na azért ez nem semmi – mondhatnánk. Pedig de.

De vegyük észre, hogy ez a kiállítás nem egyszerűen önmagáért való.

Shakespeare vígjátékának megtekintése után a néző úgy emlékszik az előadásra, ahogy tetszett. Az olvasó azt gondol, amit akar. A kiállítás megtekintése után mi is emlékezhetünk, ahogy tetszett és gondolhatunk azt, amit akarunk. Ez önmagunk belső szabadsága, melyet kivihetünk hétköznapjainkba, kapcsolatainkba, egyszerűbben: az életünkbe.

Ez maga a csoda. A hűhó, a csak és a semmi csodája.

És végül engedjék meg, hogy egy pár szót mondjak magamról.

Művészettörténész vagyok, de mindig színpadra vágytam, és most énekelnék Önöknek valamit.

No, nem semmit, akármit.”

A teljes album: https://www.flickr.com/photos/fesztikorkep/sets/72157650093606500/

[AFG_gallery id=’31’]