Teltházas Uriah Heep koncert Nemzeti Ünnepünkön (beszámoló)

Bő egy héttel ezelőtt, éppen október 23.-án járt fővárosunkban a rock zene egyik legemblematikusabb együttese, a Uriah Heep. Szinte kevés, ha a bandát legendaként jellemezzük. Egyes szakírók szerint az ő 1970-es keltezésű, Gypsy cínű dalukhoz fűződik a heavy metal zene megszületése. Pedig akkoriban a zenei világ piacvezető szaklapja, a Rolling Stone magazin kritikusa így írt róluk: „Ha ezek befutnak, én öngyilkos leszek. Az első hangtól kezdve tudni fogod: soha többé nem akarod hallani.”

Ehhez képest ma, ötven évvel később nem csak hogy megtöltötték Budapesten az Erzsébet téri Akvárium csarnokát, de körülbelül még egyszer annyian kinn is rekedtek, kiknek nem jutott már belépőjegy. Még a kommerszebb rádióállomások is a mai napig műsorra tűzik egyes dalaikat, leginkább a Lady in Blacket.

Ami a csoda, hogy a veterán zenekar még ma is hiperaktív; az utóbbi tíz év termése öt kiváló nagylemez! Hogy végre magáról a koncertről is álljon itt valami: sajnos ezek közül „csupán” a legutóbbi, a Living the Dream dalai képviseltették magukat, igaz, ők hat „fővel”. A Uriah Heep szisztémája mindig ez, hogy az éppen turnéztatott album dalait hintik bőkezűen, hozzátéve a kihagyhatatlan klasszikusokat. Természetesen ezen az estén is elhangzott a rocktörténelem egyik legcsodálatosabb balladája, a July Morning, hogy azt még a ráadás előtt kompenzálja a lendületes Easy Livin’. A hetvenes évek elején született Look at Yourself ezúttal is kihagyhatatlannak bizonyult, csakúgy, mint a már említett két dal: a Gypsy és a Lady in Black. Utóbbi – a Heep világához képest – egyszerű dal alkalmasnak bizonyult egy óriási közönségénekeltetésre.

Változás leginkább az eddig megszokott dallista felépítésében rejlett, meglepetés talán csak az volt, hogy a hosszú évek óta megszokott Stealin’ helyett a Too Scared to Run került a programba.

Inkább a műsor első felében sorjáztak a vadonat új dalok, bizonyítva, hogy Mick Box alapító gitáros-szerzőnek mai napig igazi dallamok cikáznak fejében, nem csupán összeraknak néhány dalt.

Szólni kell még a Uriah Heep zenekar előadásmódjáról, melynek fő védjegye az az óriási lendület, mellyel évtizedekkel fiatalabbakat szégyenítenek. Igaz, mindebben van egy kis „csalás”: egyedül a már említett, hosszú ősz hajú gitáros van már csak jelen az alapítók közül. Utána következnek a sorban 1986-os belépésükkel Phil Lanzon billentyűs és Bernie Shaw énekes, aki mr. Box mellett az előadások motorja. Nem csupán énekesnek, színésznek is elsőrangú: aki nem birtokolja Shakespeare nyelvét, a gesztusokból, hangsúlyokból az is könnyen rájön, milyen érzelmeket közvetít az adott nóta.

Hogy bulvároskodjunk egy kicsit: az előtérben kedves énekesnőnkkel, Szandival futottunk össze, aki ugyanolyan barátságosnak, közvetlennek bizonyult, mint az est aktuálisan színpadi szereplői. Külön piros pont, hogy szereti a Uriah Heepet!

Ez a koncertbeszámoló már így is csapongóra sikeredett – ilyen az, ha nő írja –, de mégsem lehetséges szó nélkül elmenni az előzenekar, az Amberjack mellett. Annak ellenére, hogy a srácok szemtelenül fiatalok – megtudtuk, hogy a dobos huszonkét éves, de a többiek sem lehetnek sokkal idősebbek – nagyon autentikusan játszák a hetvenes évek rock zenéjét! Saját szerzeményeket tűztek műsorra ezen az estén, fel lehetett ugyan ismerni a példaképek hatásait, mégis rá kellett, hogy csodálkozzunk a remek dalokra. Kiválóan ráhangoltak bennünket a későbbiekre, amikor is a csoda végképp kiteljesedett!

Szerző: Veca / Fesztikorlep.com